Ugrás a tartalomhoz Lépj a menübe
 


Pálfi Noémi versei

Érdekel, ha kinevetnek?

Csúf megjegyzéseket tesznek?

Bánt, ha gyakran eltipornak?

S mindig le, a mélybe tolnak?

 

Hazugnak, s gyávának neveznek,

Mert nem egy csónakban eveztek?

Szerencsétlenné tesznek,

S kidobott szemétként kezelnek?

 

Ne hagyd, hogy így legyen!

Hogy belőled lábtörlő legyen?!

 

Te csak hunyd le szemed, s csukd be füled…

S szállj el messze, nagyon messze,

A Szeretet Szigetére!

 

Hogy hol van?

Jöjj rá magad, bízz magadban!

És élvezd, ha magányosan is,

De rátalálsz a szeretetre szíved mélyén,

Amelyet senki nem ismer!

S lehet, hogy boldog leszel…

 

 

 

Minden ember szikrázik belül,

Ég ott benn, a lelke mélyén.

Kívül viszont mást mutat,

Így töri magának az utat.

 

Kemény a külső, lágy a lélek,

Így reménykedik a reménytelenségben.

Néha enged, néha feszít,

De mindig a másik igaza veszít.

 

Így akarja megmutatni emberségét,

S ezzel erősíti saját gyengeségét.

 

 

 

Tudnod kell, hogy a mese,

S a vers is egy csokor mondat csupán,

Amit ha kedvünk tartja,

Szívünk szerint fordítunk át.

 

Szépen rendezgetjük a sorokat,

Mint az illatozó virágokat,

De a virágok is elhervadnak,

Hogyha nem vigyázzuk, nem gondozzuk őket,

S nem őrizzük, mint egy drága kincset.

 

A virág elhervad, de a vers feltámad!

Feltámad, mint Jézus a mennyben,

S elevenen hirdeti üzenetét,

Amely térít, de tévútra nem vezet,

S boldogan olvassák majd az emberek.